A szívről

"De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted: elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok, hogy a reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember is elég. S nem igaz, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív."
/Márai Sándor: A szívről/

Minden reng és változik

"Az élet - néha így érzed - csaknem elviselhetetlen. Sorsforduló és korforduló pillanatában élsz, mikor minden reng és változik, a hagyományok, az erkölcsi törvények, az ismert életformák. Mintha már nem is házakban laknál, hanem az élet őserdejében, ahol állandóan zeng és dúl a vihar. S a változásban reménykedel. Bízol abban, hogy egyszer hamuvá ég a szívekben minden indulat, a pernye és a keserű füst, mely a szívekben terjeng, eloszlik. Megint napfény hull az emberi tájra. A tenger kék lesz és a fák gyümölcse illatos. A változás elhozza a békét. A változás természetesen bekövetkezik majd, ha itt lesz az ideje: az indulatok megpihennek. De egy nem változik: az emberi természet."
/Márai Sándor: Füves könyv/

Vándor vagy.

"S mert vándor vagy, mindennap tovább kell menned az úton, mely egyetlen célod, tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet. Nem könnyű ez. Gondold csak meg, milyen sokfajta csábítás hívogat útközben, hogy megpihenj, félbeszakítsd utadat, mással törődjél! Szép nő áll az út mentén, és bájos mosollyal int feléd. Tested és érzékeid felelnek e hívásra, szeretnél elvegyülni e szép testtel és átadni magad a kéj édes bódulatának. De tudnod kell, hogy a hiú és kéjes pillanatokat a teljes kietlenség és tanácstalanság követi. Mert lelked mást akar, s mikor tested megéteted egy másik test fülledt fűszerével, a lélek éhes és szomjas marad. Pénz, érdemrendek, címek, rangok akadnak utadba: de mit kezdesz mindezzel, ha a figyelem, fáradtság, idő, mely a világi elismerés ára, elvonja lelked legjobb erőit az isteni megismeréstől? Cimborák kurjongatnak az út mentén, s hívnak magukkal, kaján vállalkozásra biztatnak: mit nyerhetsz minden üzleten és szórakozáson, ha a játékasztal vagy a kocsmaasztal mellett vesztegelsz, s közben lelked kínzó sürgetéssel kérdi: "Miért lopod itt az időt? Mindez gyermekes és aljas. Tovább kell menned, hiszen dolgod van." Körülbelül így szól hozzád az élet, mindennap, minden pillanatban - megpihenni hív, kéjelegni, szórakozni, kielégülni a hiúságban és hatalomban. De mikor nem ez a dolgod! Vándor vagy és mindennap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy."

/Márai Sándor/

Meg kell várni a dolgokat...

“Meg kell várni egy angyal vagy egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek – melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen szóval, mozdulattal sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan úton vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok.Megismerések. Igazságok.
Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon…
Ha sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos, és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.”
/Márai Sándor/

Sétálás öröme

"A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek."

/Márai Sándor/

Csinálj minden napból ünnepet

"Nézz utána, hogy minden napból, a legközönségesebb, sivár hétköznapból is ünnepet csinálj, ha pillanatokra is! Egy jóindulatú szóval. Méltányos cselekedettel. Nem kell sok az emberi ünnephez. Minden napba belecsempészhetsz valamilyen varázsos elemet, megajándékozhatod magad egy könyv igazságának negyedórás élményével, valamilyen homályos fogalom megismerésének kielégülésével, környezeted vigasztalásával vagy felderítésével. Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb és emberibb, ha megtöltöd a hétköznapok percét a rendkívülivel, az emberivel, a jóindulatúval és az udvariassal; tehát az ünneppel."
/Márai Sándor: Füves könyv/

A lustaság két fajtája

"Kétféle lustaság van: vízszintes és függőleges. Van ember, aki csak élete nagy távlataiban lusta; a tervekben; abban, hogy elodázza elhatározásait, döntéseit; lustán építi fel élete munkáját, mindent az időbe épít, a nagy messzeségbe.

Aztán van a másik, a függőleges lustaság, mikor a nagy pillanat előtt maradunk lusták, mikor nem gondoljuk, mondjuk vagy cselekedjük azt, amit abban a pillanatban lehetne. Nem nyújtjuk ki kezünket valami után, amit megszerezhetnénk, különösebb fáradság nélkül, s később talán csak nagy áldozatokkal tudunk megszerezni, nem megyünk a telefonhoz, nem írjuk meg azt a levelet, vagy nem jegyezzük fel azt a gondolatot, rögtön, akkor, abban a pillanatban.

Ez utóbbi fajta lustaság a veszedelmesebb. Ilyen elmulasztott, lustán elhanyagolt pillanatokon múlik az élet."

/Márai Sándor: Füves könyv/