PÉLDABESZÉD A TANULÁSRÓL (kínai tanmese)

- Hetvenéves vagyok már - mondta Jin hercege Ping vak muzsikusának, Shi Kuangnak. - Pedig még annyi mindent kellene megtanulnom, s oly sok könyvet szeretnék elolvasni! De azt hiszem, már késő.
- Miért, nem világít a gyertya? - kérdezte Shi Kuang.
A herceg felfortyant.
- Hogyan engedheti meg magának az alattvaló, hogy tréfálkozzék urával?
- Én, a vak muzsikus hogyan engedhetnék meg magamnak ilyesmit? - tiltakozott Shi Kuang. - Arra céloztam csupán, hogy ha valaki ifjúkorában szánja rá magát a tanulásra, akkor a jövője fényes lesz, mint a kelő nap, ha férfikorában mélyül el a tanulmányokban, az leginkább a delelőjén álló naphoz hasonlatos, ha pedig öregkorában tanul, az olyan, mint a gyertyafény. Bár nem túl fényes, mégis jobb, mint sötétben tapogatózni.
A herceg egyetértett vele.

Tükörképünk

"...igazán nem látjuk egymást!
Igazán nem látom a gyermekemet, és ő sem lát engem.
Igazán nem látom a feleségemet, csak igen ritkán, s ő is csak akkor, ha nagyon-nagyon szeret.
Akkor lát.
Akkor nem csak az "öltözékemet" és a vonásaimat látja, nem a fiatalságomat, a "zilált hajamat és öregségemet" - hanem engem.
Ha valaki csak a külső képemet nézi, és csak annyit lát belőlem, amennyit egy hullamosó is lát - az nem tudja, ki vagyok.
Ha a tükörbe nézek, lelkem mélyén én is tudom, hogy nem az Igazi Önmagamat látom.
Nincs ember, aki a saját tükörképét önmagával azonosnak tartaná.
Legfeljebb úgy érzi, hasonlít rá.
"Ez nem én vagyok!" Nem ez az első reakciónk? Nők ki is mondják néha. Később csak azért halványodik el bennünk ez a gondolat, mert hozzászokunk a látványhoz.
Így is, ha változás van az arcunkon, hirtelen fogyás, elhízás vagy nagy szenvedés nyoma, a döbbenet és idegenségérzet újra visszatér.
"Úristen, hogy nézek ki!"
Egyébként megszokjuk, hogy ha ez az alak jelenik meg a tükörben, az "én vagyok".
Ilyennek látszunk "kívülről". Tudjuk. Ilyennek látnak mások, az emberek, a külvilág, mindazok, akik nem ismernek, s főleg nem szeretnek igazán.
De én nem ez vagyok!
Az ember azért riad meg nemcsak a tükörképétől, de még a legjobb fényképétől is, mert tudja, hogy ez nem ő.
- Ő ennél sokkal szebb és nemesebb.
És kortalan.
Úgy is mondhatnám: örök fiatal.
Nem azért, mert fiatalkorában még kívánatos - hanem mert fiatalon, frissen kibomolva hasonlít a legjobban az ember külső képe a belsejéhez, akkor igazán az, AKI.
Ahogy egy rózsa is csak teljesen kibomolva igazán rózsa.
A bimbó még nem az, csak készül a rózsaságra, színezi, növeli, kitárja magát - onnantól kezdve pedig, hogy megélte lényének teljességét csak fonnyad, hervad, színét veszti és kopaszodik.
Vagyis mindenki csakis a csúcson igazán az, aki.
S bár minden kornak van szépsége; tavasznak, ősznek, és a rideg télnek is - mégis van egy pillanat, amikor a külső leginkább tükrözi a belsőt. forma a tartalmat - és ez az ifjúságunk.
Ezért az Örök Ifjúság nemcsak beteges hiúságunknak és mohó életszomjunknak, hanem a benső lélekigazságnak is a nagy szava.
Persze vannak, akik öregen a "legszebbek". Ekkor hasonlítanak legjobban benső magukra. De ezek az öregek belül nagyon fiatalok. Valahogy - rejtélyes okból - ott maradt a szemükben vagy a szívükben az ifjúság.
De még ekkor is csak "hasonlítanak" magukra. Amikor a csúcson vagyunk, teljesen kibomolva, amikor egy-egy életszerepünket leginkább tükrözi a külsőnk - akkor is csak hasonlítunk magunkra.
Érted, mit akarok mondani?
Hogy amikor valaki szebbnek, jobbnak, értelmesebbnek akarja látni magát, nem "idealizál", hanem szomorúan, riadtan, vagy éppen kétségbeesett, konok önámítással, de megpillantja, hogy nem sikerült azzá lenni, mint Aki - valójában.
Igazi arcunk szemmel nem látható.
Csak szívvel - néha."
/Müller Péter/

Az ember kora

"A fiatalság mércéje nem az életkor, hanem a szellem és a lélek állapota: az akarat- és képzelőerő, az érzelmek intenzitása, a jókedv és a kalandvágy győzelme a lustaságon. Csak az öregszik meg, aki lemond eszményeiről. Az évek múlásával ráncos lesz az arcod, de ha kialszik benned a lelkesedés, akkor a lelked ráncosodik meg. Gondok, kétségek, az önbizalom hiánya, reménytelenség: mind hosszú évek, melyek nemcsak a testet húzzák le a föld porába, hanem a lelket is. Az ember – akár tizenhat éves, akár hatvanhat – csodára szomjazik, elámul a csillagok örökkévalóságán, a gondolatok és a dolgok szépségén: nem fél a kockázattól, gyermeki kíváncsisággal várja, mi lesz holnap, szabadon örül mindennek.

Olyan fiatal vagy, mint a reményeid, olyan öreg, mint a kétségeid. Olyan fiatal, mint az önbizalmad, olyan öreg, mint a félelmed. Olyan fiatal, mint a hited, öreg, mint a csüggedésed. Fiatal vagy, míg befogadod a szépség, az öröm, a merészség, a nagyság – az ember, a föld, a végtelenség hírnökeit. Csak akkor öregszel meg, ha már nem szárnyalsz, és hagyod, hogy a pesszimizmus és a cinizmus megdermessze a szívedet. "

/ Albert Schweitzer/