Az ember a természet és Isten dialógusa

„Bizonyos vagyok benne, hogy ezerszer is jártam már a Földön, és még ezerszer visszatérek. Az ember a természet és Isten dialógusa. Más égitesteken ez a dialógus nyilván más szinten folyik. Ami belőlünk még hiányzik, az az önismeret. Ha az megvan, a többi magától is megvalósul."
/Goethe/

Lélektársak

"Mindnyájan számon tartunk valakit, aki a szemünkben különleges embernek tetszik. Gyakran két-három, sőt négy ilyen személy is akad az életünkben, esetleg más-más nemzedék tagjai is lehetnek. Az idő óceánján, a mennyei dimenziók mélységein utaznak keresztül, hogy újra találkozzanak velünk. Odaátról érkeznek: a mennyországból. Más külsővel lépnek elénk, de a szívünk felismeri őket. A szívünk már átölelte őket Egyiptom holdfényes sivatagjaiban,  Mongólia ősi pusztáin. Együtt lovagoltunk elfeledett hadurak seregében, együtt éltünk az ősemberek barlangjaiban. Az idők végtelenségéig össze vagyunk kötve velük, sohasem hagyjuk el egymást."

/Brian Weiss/

Az emberi lélek örök körforgása

„Az emberi lélek
tükre a víz:
mennyből jön alá,
mennybe megy föl,
s lekényszerül
megint a földre,
örök utas."

/Goethe: Szellemek éneke a vizek fölött/

Mi a magány?

“Mit is jelent vajon az a fogalom, hogy magány? Nyilván ezerféleképpen nekifuthatunk a meghatározásnak, és sok megfogalmazás lehet hiteles. Én a magányt úgy definiálnám, mint egy olyan átható élményt, amikor azt hiszem, nincs, aki átérezze az érzéseimet; nincs, aki igazán lássa és tükrözze a személyemet; nincs, aki kielégítse az igényeimet; nincs, aki készen álljon a saját világképét akár félretenni, hogy kibontakozhasson az enyém; és nincs, aki mindeközben meleg érzelmekkel elfogadja a puszta lényemet. Nincs olyan, akinek fontos vagyok. Pontosabban: én nem hiszek benne, hogy van. Ha az orrom előtt áll, ha kitart mellettem, ha mindent megtesz, én akkor sem tudok bízni benne, és figyelem, mikor árulja el az igazi szándékait. Azt hiszem, ez a magány.”

/ Dr. Bánki György/

Az emberi szív

"Az emberi szív több, mint puszta szerv....Nincs még egy olyan szervünk, amit ennyire összekapcsolnánk emberi mivoltunkkal, moralitásunkkal, és amivel ennyire azonosítanánk magunkat. Sejthető tehát, hogy a szív egy titok, egy misztérium, ami a szeretetről szól, és ami saját legbensőbb önmagunkhoz, valódi Énünkhöz, halhatatlan szellemünkhöz visz közelebb. A szív gyermeki nyíltsággal fordul a világ felé jót és rosszat egyaránt magába fogadva, de mindent jóvá alakítva áraszt vissza a világba - még a szándékos rosszakaratra is viszonzásvárás nélküli szeretettel válaszol. Nem áll bosszút, nem üt vissza, nem kényszerít, nem menekül el, hanem minden helyzetben megtalálja a legmorálisabb megoldást. Így képes átalakítani a környezetében lévő rosszat, és minden ellentétet feloldani."

/Casparus Kiadó munkatársai/

A felnövekvő generáció saját felfogóképességét fejlesszük

"Nem az a feladatunk, hogy a felnövekvő generációnak meggyőződéseket közvetítsünk. Hozzá kell segítenünk, hogy a saját ítélő erejét, a saját felfogóképességét használja. Tanuljon meg a saját szemével nézni a világban. (...) A mi vélekedéseink és meggyőződéseink csak a mi számunkra érvényesek. Az ifjúság elé tárjuk őket, hogy azt mondjuk: így látjuk mi a világot. Nézzétek meg most már ti is, milyennek mutatja magát nektek. Képességeket ébresszünk fel, és ne meggyőződéseket közvetítsünk. Ne a mi igazságainkban higgyen az ifjúság, hanem a mi személyiségünkben. Azt vegyék észre a felnövekvők, hogy mi keresők vagyunk, és őket is a keresők útjára kell vezetnünk."

/Rudolf Steiner/

Pokol és Paradicsom

Egy Nobushige nevezetű katona elment Hakuinhoz - a zen mesterhez - és a következő kérdést tette fel neki:

- Valóban létezik Paradicsom és pokol?

- Ki vagy te? - kérdezte Hakuin.

- Szamuráj vagyok - válaszolta a harcos. 

- Te? Szamuráj? - kiáltott fel Hakuin. - Miféle uralkodó fogadna fel téged testőréül? Hiszen olyan a képed mint egy koldusé!

Nobushige annyira feldühödött, hogy már-már kardot rántott, de Hakuin csak folytatta:

- Szóval kardod is van. Biztosan az is olyan tompa mint a fejed!

Amint Nobushige kardot rántott, Hakuin megjegyezte:

- Innen nyílnak a pokol kapui.

E szavakra a katona - megértvén a mester tanítását - visszadugta kardját a hüvelyébe és fejet hajtott.

- És innen a Paradicsomé - mondta Hakuin.

(Zen történet)

A szeretet kilégzés és belégzés...

"Meg tudod-e határozni, hogy mi a szeretet? Amikor mi szeretetre gondolunk, azonnal kiáramlást érzünk irántad és minden élet iránt. Szeretni annyi, mint adni. Amikor szeretsz, kiáramlik belőled valami, hogy segíthess és szolgálj. De ugyanúgy, ahogy nem lélegezhetsz ki anélkül, hogy belélegeznél, nem adhatsz szeretetet sem, ha nem fogadsz be szeretetet. A szeretet kilégzés és belégzés, szíved mélyén égő láng, melegség, bizonyosság, belső tudás. Amikor szeretet nélkül cselekszel, beszélsz vagy gondolkodsz: boldogtalan vagy, mert hiányzik belőled a harmónia. Ezt földi elméd nem hajlandó elismerni. A végletekig megy önmaga igazolásában, de ott mélyen, a lelked mélyén tudod, hogy hiányzik a harmónia, amikor nem érzel szeretetet.”

/White Eagle/

Az Én

„A mindent tudó Én soha sem született és meghalni sem fog. Az Én - okon és okozaton túl - örök és időtlen. Amikor a test meghal, az Én nem hal meg. Ha a gyilkos azt hiszi, hogy ölhet, és az áldozat azt hiszi, hogy őt meg lehet ölni, egyikük sem ismeri az igazságot. Az örök Én nem öl és soha meg nem ölhető."

/Upanishadok, i.e.800/

Hitetlenség

Volt egyszer egy szegény ember, aki gondterhelten bandukolt az erdő szélén...

Amikor elfáradt, leült pihenni, és a hátát egy fának támasztotta.

Ekkor még nem tudta, milyen fát választott.

Különös, mágikus fa volt ez. Olyan fa, ami minden kívánságát teljesíti annak, aki hozzá ér.

A vándor először arra gondolt, milyen jó lenne most egy pohár víz.

Hirtelen azon vette észre magát, hogy egy pohár kristálytiszta víz van a kezében.

Meglepetten nézte, vizsgálgatta, még meg is szagolta. Végül úgy döntött, hogy nem lehet veszélyes, és megitta.

Aztán megéhezett, és valami ennivalót kívánt. Az étel ugyanolyan hirtelen és bámulatos módon jelent meg előtte, mint a víz.

„Úgy látszik, teljesülnek a kívánságaim!" - gondolta meglepetten.

Most már hangosan mondta ki:

„Akkor hát szeretnék egy gyönyörű házat!"

A előtte lévő völgyben megjelent a ház. Arcán széles mosollyal szolgákat kívánt, akik a háznak gondját viseljék. Amint ezek is megjelentek, úgy érezte, hihetetlen erővel áldotta meg az Úr. Kívánt hát magának egy gyönyörű szép és rendkívül intelligens asszonyt, akivel szerencséjét megoszthatja.

Amikor ez is valóra vált, meglepődve szólt a nőhöz:

„Várj csak egy kicsit! Mi történik itt? Nekem nincs ilyen szerencsém! Ez velem nem történhet meg!"

Abban a pillanatban, hogy ezeket a szavakat kimondta... minden eltűnt.

„Tudtam." - mondta, és megrázta a fejét.

Azután felállt, és gondterhelten bandukolt tovább az erdő szélén...
(Anthony de Mello: Szárnyalás)

Az embert akarata ellen rávenni valamire

"Az embert bizonyos körülmények között rá lehet venni arra, hogy lemondjon annak a végrehajtásáról, amit akar. De hogy hagyja előírni magának azt, amit tennie kell, vagyis hogy akarja azt, amit nem ő, hanem másvalaki tart helyesnek, erre csak úgy lehet rávenni, ha nem tekinti magát szabadnak."

"Szabad lény az, aki akarhatja azt, amit ő maga helyesnek tart. Aki mást tesz, mint amit akar, azt olyan motívumok késztetik cselekvésre, amelyek nem tőle származnak. Az ilyen ember nem szabadon cselekszik. - Tetszésünk szerint akarni azt, amit helyesnek vagy nem helyesnek tartunk tehát azt jelentené, hogy tetszésünk szerint lehetünk szabadok vagy nem szabadok. Ez természetesen éppolyan képtelenség, mint ha a szabadságot abban a képességben látnánk, hogy megtehetjük azt, amit akarnunk kell."

/Rudolf Steiner/